Amikor azt kérdezed, hogy miért vettem olyan mély levegőt, némán hallgatok, mert nem mondhatom el azt, hogy nem tudok nélküled élni. Talán az a mély levegő könnyebbé teszi elviselni a fájdalmat, amit akkor érzek, amikor tudom, mégis nélküled kell élnem. Talán egyszer elfogadom, egyszer majd azt tudom mondani, hogy nekem ez így is jó, őszintén, belenyugodva, de tudod amíg látom az arcodat a mosollyal, amit csak én láthatok, valahogy mindig egy picit darabokra törik a szívem.. Hogy az a mosoly nem az lesz, ami egy életen át bearanyozza majd a napjaimat. Olyankor tudod egy picit mindig összetörök. De csak egy picit, épp annyira, hogy másnap már erőt nyerve úgy tegyek, mintha mi sem történt volna. Tudod miért? Mert hiszek abban, hogy az élet folyton tesztel, és ha valamit nem kapok meg, az csak azért van, mert sokkal jobb dolog vár rám. Egy nagyobb mosoly, egy őszintébb, egy szív, ami jobban szeret, és amíg hiszek benne, addig biztosan így lesz.
És ekkor hirtelen, egy pillanat alatt, egyszer az életben meglátsz valakit, és tudod, hogy minden álmod valóra vált. Olyan ez, mint amikor felébred az ember, a feje még kába, a látása homályos, nem is tudja pontosan miért, aztán hirtelen, a reggeli kávéivás közepén eszébe jut az álma. Először csak az álom kis szelete, aztán nagyobbik része, aztán az egész. Fölidéződik hirtelen a teljes történet színhelyestől, szereplőstől. Ismerős lesz az egész, és az ember szeretne visszajutni az álom színhelyére. De nem tud. Akármennyire próbálja, nem tud. Az álom üldözi majd tovább. Lehet, hogy egy napig. Lehet, hogy egy életen át. Ezt is megtehettem volna. Megtehettem volna, hogy hagyom, hogy a képed üldözzön egy életen át. De ezt nem akartam. Elhatároztam, hogy inkább rohanok, mint egy őrült, hogy visszajussak az álmomhoz, mielőtt túl késő lenne mindkettőnknek. Ezért jöttem el hozzád. Nem tudtalak volna csak úgy, könnyedén elveszíteni, nem bizony, ennyi év várakozás után.
Vannak olyan időszakok az életünkben, amikor az a legjobb nekünk, ha magunkba fordulunk. Ha mi gyógyítjuk meg saját magunkat. Megállunk egy pillanatra. Már csak egyetlenegy szó van, amit ki tudunk mondani: elég. Ezek azok a helyzetek, amikor a szavak már nem érnek semmit. Amikor nem akarsz mondani többet, csak ennyit. Elég volt. Az eddigi életedből, a szomorúságból, a negatív gondolatokból, az emberek mocskaiból és mindenből, ami hátráltatott. Hirtelen elég az egész világból és mindenből, ami körülvesz, mert úgy érzed, már nem ott vagy, ahol lenned kell. De elveszteni önmagunkat tulajdonképpen jó, mert általa új helyeket ismerhetünk meg, talán sokkal jobbakat. Elindulsz a keresésre, és csodákkal fogsz találkozni. Csak így tudunk fejlődni.
Azért sírok, mert megnyertem mindent, téged, a boldogságot és az életet, és azért sírok, mert elvesztettem önmagamat, mert nem vagyok többé ép és egész tenélküled, mert ettől a pillanattól fogva sosem én fogok igazán fájni magamnak, mindig csak te, s ha vérezni fogok, a te sebeidet vérzem. Sírok, mert velem megtörtént a csoda, amire gyerekkorom óta vágytam, amitől gyerekkorom óta rettegtem, itt a mitológiai szerelem, és mi lesz velem, vagy mi lesz veled, ha elveszítjük, ha kettőnk közül egyszer meghal valaki.
Nekem az érintés a fontos. Amikor megfogom a másik kezét, tenyerembe zárom, és érzem az erei lüktetését, a szívverését, a teste melegét. Az érintés elég, hogy érezzem a másik szerelmét. Az érintéssel a lélegzésünk is közössé válik. Minden érzés ebben az érintésben egyesül.
Egyszer csak azon kaptam magam, hogy fülig szerelmes vagyok belé, és ettől kezdve valahogy kerekebb lett számomra a világ. Szebbnek láttam a napsütést, illatosabbnak éreztem az esőt, boldogabb voltam attól, hogy élek, és hogy az ő közelében lehetek. A valóságban a szerelem ezerszer szebb és jobb, mint valaha hittem. A szív dübörög, a lélek ujjong, a test ünneplőbe öltözik, hogy a legszebb formáját nyújtsa, és amikor egymás karjaiba olvadunk, megszűnik létezni a világmindenség...
A szerelem a bizonyosság érzése, amikor ráébredsz, hogy a másik feled nélkül nem tudsz, és nem is akarsz élni. Amikor találkozol valakivel, és a szíved kiugrik a helyéről. Fürödni akarsz a tekintetében, és elolvadni a szeretetében. Az érintése, az illata, a hangja, a nevetése után sóvárogsz, és minden percet vele akarsz tölteni. Aggódsz érte, ha nincs veled, és ha baja esik... nos, abba te is belehalsz.
A bimbózó szerelemnek álmokra van szüksége. Álomból ébredésekre, gondolatokra, melyeket az első pillanatokban nem tudunk hova tenni. Távolságra, messzeségre, mely eltűnik, mikor felidézzük magunkban a másik vonásait.
Az, hogy te vagy nekem, büszkeséggel tölt el, és boldoggá tesz, ha csak rád gondolok. De kétszer olyan boldog leszek, ha végre újra átölelhetlek, s láthatom azt a szerető szempárt, amely csak nekem ragyog, s ha megcsókolhatom azt az édes kis ajkadat, mely csak értem remeg.
